Kedves olvasóim!

Sziasztok!
Mint látjátok a részek nagyon lassan jönnek. Ennek főképpen az az oka, hogy közelegnek az év végi dolgozatok és 3 történetet írok egyszerre. Jelenleg az Üdv, Los Angeles 2.részén dolgozok. Utána a Dreams, goals anf of the cruel reality 15.része és az Elveszett emlékek 4.része következik. Ennek a két történetnek tudom egyszerre írni a részeit, hiszen egy témához kapcsolódik. Viszont az Ü.L.A. más témájú.
Nagyon igyekezni fogok, hogy mielőbb megkapjátok az új részt! Ezért kérlek várjatok türelemmel. Ígérem a következő rész tele lesz eseményekkel és egy kicsivel viccesebb lesz mint a 3.rész volt, mert az egy kicsit talán depisre sikerült.
Remélem áttudtátok érezni a szereplők helyzetét és eddig mindenkinek tetszik a történet.
Szeretném megkérdezni, hogy szerintetek ki illik jobban a főszereplő lányhoz.
Ez a választási lehetőség:
Esteban
Nico(Hülkenberg)
Fernando
Sebastian is szerepet kap a történetben, de ő fogadott húgaként tekint a lányra és ez fordítva is igaz. Ro-nak Sebi olyan mintha a 3. bátyja lenne. :)

3.rész Felkavaró emlékek

(Rosetta)

A Ferrari boxba beérve rögtön a bátyámat kezdtem el keresni. Először a pihenőjében néztem meg, ahol Mark társaságában rá is találtam.

- Gratulálok, Kimster! - emeltem fel a kezemet, mire ő vigyorogva belecsapott. Tudom, hogy ez eléggé fiús szokás, de ez is azt mutatja, hogy két báty mellett nőttem fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem veszek fel szoknyát, és nem sminkelem magamat! Csak vannak fiús szokásaim is.

- Köszi, Ro! Milyen volt a Sauber boxban? - tudakolta.

- Szuper! Mindenki nagyon kedves volt velem. Nem úgy, mint itt. Nem akarom szidni a csapatodat, de a Sauberre jobban illik a család kifejezés, mint a Ferrarira. Természetesen, itt is vannak kedves emberek! - tettem hozzá vigyorogva.

- Megértem. Anno én is jól éreztem magamat ott, csak sajna hamar el kellett válnom tőlük. Ne aggódj, bár vannak itt bunkó alakok, azért nem mindenki ilyen! Itt vagyunk például mi! - mutatott magára, majd a kanapén ülő Markra.

Mielőtt még megszólalhattam volna, csörögni kezdett a telefonom. Gyorsan előkaptam a zsebem rejtekéből, és a kijelzőre pillantottam, amin az állt, hogy ismeretlen szám. Biztos voltam benne, hogy Nico az.

- Halló? - vettem fel a telefont.

- Szia, Rosetta! Én vagyok az, Nico - szólt bele a telefonba.

- Szia! Mit tehetek érted? - tudakoltam vidáman.

- Az ebédről lenne szó. Pár perc múlva mennem kell sajtótájékoztatóra, ami kb. 20-30 perces. Utána elmehetnénk egy közeli étterembe. Így jó neked? - Hangján hallatszott, hogy izgatott.

- Persze! Hol találkozzunk? - Én is kezdtem izgatott lenni, de ezt persze próbáltam titkolni.

- Mit szólnál, ha érted mennék a Ferrari home-ja elé? - tette fel a kérdést egy kis gondolkodás után.

- Oké, jó szórakozást a millió kérdés megválaszolásához! - nevettem bele a telefonba.

- Köszi - hallottam a hangján, hogy mosolygott.

- Na, de futás a riporterekhez, különben el kell halasztanunk az ebédet! - figyelmeztettem.

- Igenis, Kapitány! - erre a válaszra újra nevetni kezdtünk. Végül sikerült elköszönnünk egymástól, majd vigyorogva a bátyám felé fordultam, aki addigra már megszabadult az overáljától. Egy farmergatya és a csapat pólója volt rajta.

- Mitől vagy ilyen vidám? - tudakolta Kimi.

- Nico és én kb. fél óra múlva elmegyünk ebédelni - mosolyogtam rá. Ő erre végigmért a jégkék színben játszó szemeivel.

- Biztos, hogy így akarsz elmenni? - mutatott rá a pólómra.

- Igen, miért? - néztem végig magamon, de nem találtam semmi kivetnivalót az öltözékemben.

- Én a helyedben valami csinosabbat vennék fel - tette karba a kezeit.

- Igazad van, de mégis, hogy jutok vissza a hotelba? - néztem kérdőn a bátyámra.

- Vidd el a kocsimat! Kint van a parkolóban - dobta a kezembe Mark a kocsi kulcsot.

- Köszi, Mark! Akkor én mentem! - Azzal kisiettem a szobából, és meg sem álltam a parkolóig. Ott keresni kezdtem Mark autóját.

A kulcs hasonlított Kimiéhez, így egy Alfa Rómeó után kutattam. Végül találtam is egyet, amit ki tudtam nyitni a kulccsal. Ezzel a kis malőrrel tíz értékes percet vesztettem más szóval maradt húsz percem odaérni, átöltözni és visszaérni.

Beültem a járműbe és elindítottam. Amilyen gyorsan csak tudtam a hotelhez hajtottam, majd a parkolóban letettem az autót és befutottam a hatalmas épületbe. A lifthez érve nekimentem egy magas nőnek, aki éppen ki akart szállni.

- Bocsánat - segítettem fel a földről a nőt.

- Nem látsz a szemeidtől? - rivallt rám.

- Dasha? - lepődtem meg azon, hogy Fernando barátnője állt előttem. A kis megjegyzését elengedtem a fülem mellett.

- Mit akarsz még, Rosetta? Nem volt elég, hogy fellöktél? - nézett rám szúrósan.

- Már bocsánatot kértem! Viszont én most sietek, szóval viszlát, Dasha! - ejtettem ki gúnyosan a nevét, majd beszálltam a liftbe, és megnyomtam az ötös gombot. Az ajtó bezáródott, de még láthattam, ahogy az ideges szőkeség elcsörtetett.

A szobámhoz érve előszedtem a mágneskártyámat, és kinyitottam az ajtót. Amint becsuktam magam mögött, rögtön a gardróbomat céloztam meg, és ruha után kezdtem el kutatni. Szinte az egész szobát felforgattam, mire végre megtaláltam a megfelelő darabokat. Egy rózsaszín felsőt vettem fel, amely egybe volt varrva egy szürke vékony pulcsival, hozzá illő szürke nadrággal, és egy lila kis topánkával. Szerettem volna jobb frizurát kreálni, de telefonom kijelzőjére lesve meg kellett állapítanom, hogy elkésem, ha nem csipkedem magam! Végül egy laza kétoldalas fonattal intéztem el tincseimet és már rohantam is vissza a parkolóba az Alfához. Átszáguldottam a városon – ezt talán még Kimi is megirigyelte volna! – és közben áldottam a sorsot, hogy egy rendőr sem állt kint az úton.

Épp időben értem vissza a pályához. A motort leállítottam, és kiszálltam a kocsiból, majd bezártam. Rohantam, ahogy csak tudtam a Ferrari boxhoz.

- Bocsi a késésért! - szólalt meg valaki a hátam mögött, mire hátrafordultam. A futás miatt nem lihegtem annyira hála annak, hogy minden nap legalább 2-3 órát futok. Nicón egy fekete póló, egy piros cipzáras pulcsi, egy sötétkék farmer és egy fekete tornacipő díszelgett.

- Nincs semmi baj, én is csak most értem ide - mosolyogtam rá.

- Nagyon csinos vagy! - nézett végig rajtam, és dicsért meg.

- Köszönöm - pirultam el egy kicsit. A családomon kívül senki sem mondta még nekem, hogy csinos vagyok. Na jó, Sebastian és a családja is mondták már, de az nem ugyan az, mint mikor egy félig idegen fiú mondja ezt.

- Akkor indulhatunk? - vigyorgott le rám. Nico legalább tíz centiméterrel magasabb volt nálam.

- Még beadom a bátyám edzőjének a kulcsait, és mehetünk. Öt perc és itt vagyok - mutattam fel a fekete tárgyat a kezemben.

- Rendben. Itt várlak - bólintott. Besiettem az épületbe, és elkezdtem keresni egy ismerőst. Szerencsémre Kimi egyik szerelője Tom éppen kifelé igyekezett.

- Várj, Tom! - kiáltottam utána. Ő erre megállt, és felém fordult.

- Á! Szia Rosetta! Miben segíthetek? - jött oda hozzám.Pár centivel, talán öttel magasabb nálam.Néhány évvel idősebb nálam.Velem ellentétben neki feketés hajszíne és zöldes árnyalatú szeme van.

- El tudnád vinni ezt Marknak? - lebegtettem meg egy kicsit a kezemben tartott tárgyat.

- Persze! - vette ki a kezemből.

- Köszi, Tom! - öleltem meg, majd visszasiettem Nicóhoz.

Éppen a telefonjával babrált. Nagyon belemerült, így mögé lopakodva megnéztem, hogy mit csinál. Éppen egy Angry Birds játékkal játszott. Sajnos nem tudtam visszafogni a nevetést, így lelepleztem magamat. Nico ijedten ugrott egyet előre, és fordult hátra, miközben én nevetve fogtam a hasamat.

- Bocsi. Csak a bátyám is ezzel játszik, és eléggé viccesnek találtam, hogy te is ezzel szórakozol - nyögtem ki miután sikeresen abbahagytam a kacagást.

- Voltaképp a bátyád mutatta meg nekem a játékot - zavarában megvakarta a tarkóját, majd a telefonját a zsebébe csúsztatta.

- Így már értem. Tudod, ritkán találkozok olyan pilótákkal, akik ezzel a játékkal játszanak - jegyeztem meg.

- Ó! Akkor ebben is különc vagyok - mosolyodott el.

- Miért lennél te különc? - értetlenkedtem.

- Én vagyok a legmagasabb a mezőnyben és nem fogyókúrázok - rántott vállat lazán.

- Hm,...értem - hümmögtem.

- Akkor mehetünk ebédelni? - utalt a programunkra.

- Persze! - nevettem fel, és elindultunk a parkoló felé, ahol egy fekete Infiniti FX50S parkolt. Elismerően mértem végig a fekete szörnyeteget. Más lányokkal ellentétben én a sport- és izomautókat kedveltem. Ezért is van otthon nekem egy Infiniti FX37S szerelmem.

A bátyám felesége szerint túlságosan is sok időt töltök a tesóimmal, és ezért beszélek úgy a gépekről, mintha élnének. Bár, így jobban belegondolva, nem emlékszem olyanra, hogy Kimi vagy Rami becézgették volna az járgányaikat. Ez inkább Vettel reszortja. A német ugyanis mindig nevet ad nekik. A tavalyi az Elisabeth nevet viselte. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az idei milyen nevet kapott.

- Szép példány. Finnországban nekem is van egy Infinitim egy FX37S - simítottam végig a motorháztetőn.

- Ezzel most megleptél. Hány éve vetted? - nyitotta ki nekem az ajtót, majd ő is behuppant mellém.

- Még tavaly kaptam. A két bátyám a frissen kapott jogsimmal elrángatott egy gépjármű-kereskedésbe. Azt hitték, hogy valami csajosat választok, ezért nagyot koppant az álluk, mikor ráböktem egy fehér Infinitire. Szerintem, abban a hitben voltak, hogy én is egy Alfát akarok majd, mivel nekik két ilyen típusú járművük is van. Szóval enyém az első fehér és nem Alfa Rómeó a családban - vigyorogtam rá, miközben ő az autópályára irányította a járművet.

Alig húszperces volt az utunk az étteremig. Az épület előtti parkolóban letettük a kocsit, majd besétáltunk a tágas épületbe. Leültünk egy asztalhoz, és a kezünkbe vettük az étlapot, amin csak spanyol ételek szerepeltek. Miután befejeztük a menü átnézését, Nico intett a pincérnek, aki felvette a rendelést. Én sonkával töltött pisztrángot, míg a német salamorejót kért. Innivalónak mind a ketten vizet kértünk.

Amint a pincér elment, beszélgetni kezdtünk:

- Amúgy mi volt a sajtótájékoztatón? - tudakoltam, mert nem igazán tudtam, hogy olyankor mi szokott történni.

- Javarészt sablonkérdéseket tettek fel nekünk. A bátyádnak eléggé csípős nyelve van - jegyezte meg.

- Már megint mit szólt be a riportereknek? - kérdeztem szem forgatva.

- Megkérdezték tőle, hogy mit csinált az időmérő előtt, mire ő azt válaszolta, hogy éppen WC-n volt, és azt is elmondta, hogy éppen milyen tevékenységet végzett ott - próbálta visszatartani a kitörő nevetését, de nem sikerült neki. Velem együtt nevetni kezdett, és még a rendeléseinkkel megérkező pincérnek sem tudtuk megköszönni, mert képtelenek voltunk abbahagyni a kacagást. A férfi kissé dühösen elbattyogott, gondolom azért, mert azt hitte, hogy őt nevettük ki.

- Nézd már besértődött a felszolgáló! - bökött a fejével a srác felé, aki éppen egy fiatal lánnyal beszélgetett.

- Pedig randit akartam tőle kérni! - játszottam el a sértettet a vicc kedvéért.

- Alig öt perce tart a randink, és máris megcsalsz? - féltékenykedett a velem szemben ülő német.

- Nem hinném, hogy te jobb parti lennél, mint ez a szépség - néztem végig rajta tetetett gúnnyal.

- Várd ki a nap végét, és rájössz, hogy sokkal jobb vagyok, mint ez a nyálgép! - bökött a kanalával a pincér után, aki éppen mellette húzott el. Kuncogva böktem a villámra, és kaptam be a finom halszeletet.

- Hm...rendben, de akkor egy ebédmeghívásnál többet kell produkálnod! - emeltem a villámat felé, amin egy fincsi husi díszelgett. Hirtelen közelebb hajolt, és bekapta a húst az evőeszközzel együtt. Meglepettségemben elengedtem, így az a szájában maradt. Mosolyogva vette ki onnan az evőeszközt, és dőlt hátra a székén.

- Hé! Az az én kajám volt, add vissza! - néztem rá dühösen, és a villám felé nyúltam, ám ő a magasba lendítette a kezét.

- Már csak volt! Amúgy nagyon finom ez a hal. Nem cserélünk? - adta végre vissza a kért tárgyat.

- Neked nem fogyókúráznod kéne? - tettem be a számba egy újabb falatot.

- Tavaly óta nem híztam, és nem is fogytam, így nincs szükségem nyúltápra. Ehetek hamburgert vagy bármi olyat, aminek nagy zsírtartalma van.

Belekanalazott a levesébe, és enni kezdett. Csak néztem, ahogyan jóízűen falatozott megfeledkezve arról, hogy az előbb a halacskámra pályázott. Ekkor jöttem csak rá, hogy Nico sokkal kedvesebb és viccesebb, mint a többi pilóta. Persze a bátyám kivétel! De például ott van a másik Nico.

Na, ő teljesen az ellentéte, mert Rosberg eléggé szűkszavú és nagyon hangulatember. Legalábbis nekem ez jött le, ugyanis nem egyszer volt, hogy felpofozott, ugyanis három hónapig jártunk vagy valami olyasmit csináltunk. Bár mondta nekem egyszer-kétszer, hogy szeret, mégsem ezt éreztette a tetteivel. Nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá, és ha valamit nem tettem meg neki azonnal, akkor pofont kaptam. Ennek ellenére is vakon bíztam benne, míg nem olyat mondott, amivel végleg elásta magát a szememben: kigúnyolt engem és az igazi szüleimet. Azt mondta, hogy az anyám egy kurva, az apám pedig egy szerencsétlen csöves volt, akik együtt próbáltak szerencsét az életben, és az első együtt töltött éjszakájuk egyik mellékterméke vagyok, és, hogy csak azért akartak felnevelni, mert így segélyt kaptak, amiből kaját és drogot tudtak maguknak venni. Ezzel kiverte nálam a biztosítékot, és akkor én ütöttem meg őt és nem fordítva. Még azon a napon haza utaztam Frankfurtból, és kisírtam a bátyám vállán magamat. Akkor megfogadtam, hogy egy pilótával sem fogok barátkozni. Most pedig itt ültem egy pilóta társaságában, akinek a keresztneve ugyanaz, mint neki, de mégis mellette biztonságban éreztem magamat.

- Nem vagy éhes? - zökkentett ki a gondolataimból a velem szemben ülő srác. Ő már rég befejezte az evést.

- Öhm,...már nem vagyok éhes. Esetleg kéred? - böktem meg a halat a tányéromon.

- Persze - cserélte ki a tálakat, és nekilátott az evésnek. Mosolyogva néztem, ahogy az utolsó húscafatot is eltünteti a szájában. Nem tudom, hogy mi ütött belém, hiszen szerettem enni, de egyszerűen elment az étvágyam.

- Szeretnél még itt maradni egy kicsit beszélgetni, vagy vigyelek vissza a hotelba? - emelte fel a fejét.

- Kérlek, vigyél vissza a pályára! - Nem mertem a szemébe nézni. Rosberg emléke felkavarta a gyomromat, és ezen csak egyvalami tudott segíteni. Az, ha egyedül sétálhatok a pályán.

- Oké, akkor induljunk - azzal felálltunk, majd a pulthoz sétálva kifizette a rendelésünket, és kisétáltunk az étteremből. A parkolóban beültünk a kocsiba és a pályához hajtottunk. Odaérve nem szálltam ki, mert meg akartam vele értetni, hogy nem vele volt bajom.

- Figyelj, nagyon szépen köszönöm ezt a kis ebédet és a beszélgetést. Nem a te hibád, hogy hirtelen elment az étvágyam, szóval ne okold magadat! Csupán eszembe jutott egy fájó emlék, és ez felkavarta a gyomromat. Mindent köszönök, Nico! Remélem, még találkozunk! - adtam puszit az arcára, majd kiszálltam, és elfutottam.

Csak futottam és futottam megállás nélkül. Néhány szerelő volt a pályán, akik az autókat szerelgették, illetve nézték át őket. Fáradtan ültem fel a tribünre, és onnan néztem végig a hatalmas pályán. Az égen sötét felhők jelezték, hogy eső várható, de még ez sem tudott érdekelni. Egyre csak azok a szörnyű emlékek jártak a fejemben. Minden egyes pillanatot olyan élesen láttam, mintha éppen most történt volna meg. Az a sok fájdalom és megaláztatás most tőrként fúródott a szívembe. A torkomban gombóc kezdte el elnyomni az éltető levegő útját, és a szemeimbe könnyek gyűltek. Szinte az arcomon éreztem azt a sok pofont, amit régen kaptam.

Észre sem vettem, és az esővel együtt megeredtek a könnyeim. Nem érdekelt, hogy tüdőgyulladást is kaphattam volna, csupán ki akartam magamból adni azt a mérhetetlen fájdalmat, ami jelenleg a szívemet összeszorította. A fejemben egyre csak Nico sértő szavai ismétlődtek.

- Elég - suttogtam és a fejemre szorítottam a kezeimet miközben a hajam az arcomra tapadt az egyre erősödő eső miatt. A szemeimből patakokban folytak a könnyeim.

- Mit csinálsz te ott fent? - hallottam meg egy ismerős hangot lentről. Lenézve láttam, hogy Fernando az és egy esernyőt tart a feje fölé. Csak néztem őt szótlanul.

(Fernando)

Éppen vissza akartam menni a hotelba, mikor megpillantottam valakit a szakadó esőben a lelátón ülni. Nem volt nála esernyő, és már teljesen átázhatott a ruhája. Közelebb mentem és megszólítottam.

- Mit csinálsz te ott fent? – kiabáltam, hogy meghallja, mire a lány rám nézett. Még innen lentről is tisztán láttam, ahogy a szeméből megannyi könny potyogott a földre. Egyből felismertem a szőke szépséget: Rosetta volt az. Kerek szemekkel néztem rá.

- Menj innen Fernando! - Lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam a kisírt szemeit.

Az egyik részem teljesíteni akarta a kérését, de a másik segíteni akart rajta. Ezernyi kifogást tudtam volna felsorolni amellett, hogy menjek a dolgomra, és hagyjam őt békén, de valamiért mégsem tudtam megtenni. Egyszerűen képtelen voltam őt ilyen állapotában magára hagyni, ezért felsétáltam hozzá, és az esernyőt a feje felé emeltem.

- Menj innen! - húzódott arrébb.

- Nem! - makacsoltam meg magam, és újra a feje felé tartottam az ernyőt, így az én pulcsimra esett az eső.

- Azt mondtam, hogy takarodj innen! Ilyen nehéz ezt az egy mondatot felfogni? - kapta rám dühösen a fejét.

Ekkor vettem csak észre, hogy itt nagy a gond. A szemei most sötétkékes árnyalatot öltöttek. Dühöt és fájdalmat véltem felfedezni a tekintetében. Olyan nagy fájdalmat, hogy az már nekem is fájt! Bárki bánthatta meg ennyire szegény lányt, nagyon jól tudta, hogy hol fáj neki a legjobban.

- Felfogtam, hogy mit mondtál, de a válaszom továbbra is nem! - néztem mélyen bele azokba a gyönyörű kék szemeibe.

- Miért? Mondd meg, miért nem akarsz magamra hagyni, Nando? - kezdett el újra sírni.

A becenevem hallatán ledermedtem. Egy ember hívott csak így engem: egy szőke négyéves kislány. Még a sajtó sem tudott erről a becenevemről. Most mégis ez a lány kimondta azt a nevet, amit kincsként őriztem a szívemben. Hitetlenkedve néztem az előttem ülő síró lányra.

- Miért, Nando? Miért? - belemarkolt a pólómba, és úgy vont kérdőre. Az esernyő kiesett a kezemből, így az a vizes földön landolt. Csak néztem kerek szemekkel a lányt szótlanul. - Miért Nando?

Ujjai már nem markolták a pólómat, helyette a mellkasomon pihentek a kezei. Tisztán éreztem, ahogy egész testében remegett. Gondolkodás nélkül öleltem magamhoz. Vékony kezeivel átkarolt, és közelebb bújt hozzám, mire én simogatni kezdtem a fejét. Így álltunk a szakadó esőben egymást ölelve.

- Köszönöm, Nando - suttogta a vállamba.

- Nincs semmi baj. Minden rendbe fog jönni! - adtam puszit a fejére. Az orromat rögtön megcsapta egy ismerős illat. De hisz ez liliom! – futott át az agyamon.

- Menjünk vissza a hotelba, oké? - toltam el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Válaszul csak bólintott egyet.

Megfogtam a kezét, felkaptam az esernyőt, és a parkolóba sétáltunk. Beültünk a kocsimba, és a hotelhez hajtottunk. A szobája előtt megálltunk, és csak néztünk magunk elé.

- Akkor én megyek. Vigyázz magadra Rosetta! - Azzal kikerültem, és távozni készültem, ám megragadta a kezemet, ezzel megállásra kényszerítve. Döbbenten fordultam hátra, és szembetaláltam magamat egy szőke buksival.

- Kérlek, maradj még velem egy kicsit! - kérlelt lehajtott fejjel. Éppen mondani akartam neki valamit, ám valaki megelőzött.

- Nocsak, Fernando, nem akarja megérteni a csaj, hogy csak egy éjszakára kellett neked? - jött felénk Nico Rosberg. Erre a hangra Rosetta összerezzent, és elengedte a kezemet, de továbbra is a földet bámulta.

- Á! Csak te vagy az? Hogy is hívnak? Rosa? Rosalie? Kate? Á, meg van! Rosetta! - találgatott vidáman.

- Mit akarsz, Rosberg? - kérdeztem egy kis éllel a hangomban.

- Én semmit! De jól vigyázz ezzel a lánnyal! Igazi pasifaló! Hányszor is csaltál meg, míg jártunk? Háromszor? Tízszer? Nem vagy más, mint egy olcsó lotyó! - gúnyolódott tovább. Éreztem, ahogy a méreg szétfutott a testemben. Ökölbe szorítottam a kezemet készen arra, hogy megüssem.

- Hazudsz - hallottam meg Rosetta hangját mellőlem. Szembefordult vele, de nem nézett

(A felírat nem éppen ide illő,de a lány reakciója igen.)

rá. Értetlenül bámultam le a szőkeségre.

- Hazudsz, Nico! Te csaltál meg, és vertél meg engem! Nem pedig fordítva! Bíztam benned, de te becsaptál és megaláztál! Még te mersz engem lotyónak nevezni? Többször csaltál meg, mint ahány éves vagy, de én mégis visszafogadtalak, mert szerettelek! De most már csak gyűlölni tudlak! Egy szánalmas ember vagy, Nico Rosberg! Fordulj fel, te barom! Gyűlöllek! - kezdett el kiabálni, és akkora pofont adott a srácnak, hogy az elesett, és ott maradt a tenyérnyoma az arcán. A lánynak ez még nem volt elég. Bele akart rúgni a földön ülőbe, de hátulról átöleltem, és arrébb húztam.

- Elég legyen, Ro! Ezzel csak neki teszel szívességet - próbáltam lenyugtatni a felbőszült csajt. Miután többé-kevésbé lenyugodott, Nicóra néztem.

- Te meg hord el innen magadat, és többet meg se lássalak a közelében, különben eltöröm a lábadat! - dühösen néztem rá, mire az felkelt, és ingerülten nézet ránk.

- Ezt még megbánjátok! - Azzal elviharzott. Sóhajtva engedtem el az addigra már teljesen higgadt lányt.

- Köszönöm, Nando! Ha nem lettél volna itt, akkor biztos, hogy valami olyasmit tettem volna, amit később megbántam volna. Viszont ezt a pofont megérdemelte. - Beszéd közben törölgetni kezdte az arcát.

- Most már jól leszek, szóval nyugodtan menj aludni! - nézett fel rám, és mosolygott. De ez a mosoly erőltetett volt. Látszott rajta, hogy még mindig zavarja az, amit Nico mondott róla. Még vele akartam maradni, de úgy éreztem, hogy most már nem kellek. Már egyedül is elboldogul, hiszen a fájdalmát kellően kiadta. A szeme sem tükrözte azt, hogy: Ments meg!

- Oké. Vigyázz magadra, Tökmag! - adtam egy apró puszit a fejére, majd besétáltam a lakosztályomba, ami az övétől négyszobányira volt.

Amint becsukódott az ajtó mögöttem, rögtön kérdések ezrei lepték el az agyamat: miért szólított folyton Nandónak? Így csak egyvalaki hívott, de ő már tizennégy éve halott! Anyáékon kívül pedig senki nem tud erről a névről. Akkor ő honnan tudja? Egyáltalán ki ez a lány? Miért vagyok vele kedves?

Beálltam a zuhany alá, és hideg vizet engedtem magamra, hogy eltűnjenek a fejemből ezek a gondolatok. Ám ez nem sikerült, sőt…egyre csak rajta járt az eszem.

Fáradtam feküdtem le az ágyra, és rögtön elaludtam. Álmomban újra kisgyerek voltam és egy parkban játszottam egy szőke kislánnyal, miközben a szüleink beszélgettek:

" - Kapj el, ha tudsz, Nando! - lökött meg az apró kezeivel Rosetta, és elkezdett futni, én pedig a fák között szlalomozva kergetni kezdtem. Kettőnk közül én vagyok az idősebb és a gyorsabb, de mindig hagyni szoktam neki egy kis előnyt. Hagy élje bele magát abba, hogy most ő győzhet. Egy percre nem figyeltem és megbotlottam. Az esés miatt lehorzsoltam a térdemet, ami egy kicsit vérezni kezdett.

- Áú! - jajdultam fel és a sebet kezdtem el fújni, hátha így elmúlik az égető érzés.

- Nagyon fáj? - battyogott oda hozzám a kislány.

- Nem vészes - mosolyogtam rá, és bizonyításképpen rácsaptam a térdemre. Mint kiderült jobban fájt a seb, mint hittem, így a szememből kibuggyant egy könnycsepp, amit Rosetta gyorsan letörölt.

- Ne sírj, Nando! Majd én meggyógyítom a sebedet! - mosolygott rám, és a következő pillanatban puszilgatni kezdte a fájó sebemet. Én pedig csak mosolyogva tűrtem az egészet. Csak akkor vettem észre, hogy már nem fáj a lábam, mikor abbahagyta a puszilgatást.

- Fáj még? - emelte rám a gyönyörű, világoskék tekintetét.

- Már nem. Köszönöm, Rose! - adtam puszit az arcára."

2.rész Koccanás a padockban!

Remélem ebben a részben senkinek sem tűnik majd Rosetta egy ellenséges lánynak.Próbáltam úgy írni,hogy megértsétek miért neheztel Rose Fernandora.

Itt van egy dal amit második Fernando szemszög írásánál hallgattam:

Pink-try

További jó olvasást kívánok nektek!

(Fernando)

Nem volt kedvem eljönni erre a hülye bálra, de Stefano rám parancsolt. Mindennek tetejére még Dashat is magammal kellett hoznom! De minek? Azért, hogy végignézzem, ahogy más pasikkal enyeleg? Ezért tök felesleges itt lennie! Még az is jobb lenne, ha a hátam mögött csinálná! Ez így sokkal rémesebb!

Mivel nem tudtam tovább nézni, ahogy a "barátnőm" mással szórakozik, inkább odasétáltam Stefanóhoz, és beszélgetni kezdtem vele, ám pár perc múlva kerek szemekkel kezdett el nézni valamit a hátam mögött. Kíváncsiságból hátrafordultam. A terem ajtajában Kimi állt egy magas, szőke hajú lány társaságában. A szám is tátva maradt, mikor a titokzatos szépség és Kimi elindultak felénk.

- Jó estét Stefano, Fernando! - köszöntött minket Kimi, az ismeretlen lány pedig pukedlizett egyet, akinek arca jó részét maszk fedte.

- Jó estét! - köszönt vissza Stefano, majd oldalba bökött, hogy térjek már magamhoz.

- Szép estét a hölgynek! - hintettem puha csókot a lány kézfejére, majd Kiminek is köszöntem egy biccentéssel.

- Ő itt a kishúgom, a neve Rosetta - mutatta be végre Räikkönen a mellette ácsorgót.

- Nagyon örvendek a találkozásnak! - Kellemes, csilingelő hangját élvezet volt hallgatni.

- Üdv itt nálunk, Rosetta. Engem Stefano Domenicalinak hívnak, ő itt a bátyád csapattársa Fernando Alonso - mutatott rám a csapatfőnök.

- He oído hablar mucho de ti Fernando. Entre otras cosas, que el Ferrari tuvo que abandonar a causa de mi hermano! (Sokat hallottam már rólad Fernando. Többek között azt is, hogy miattad kellett elhagynia a Ferrarit a bátyámnak!) - szólt hozzám Rosetta némi gúnnyal a hangjában. A mondataira még a vér is megfagyott az ereimben, nem hittem volna, hogy Kimi testvére tud spanyolul.

- Valami baj van Fernando? - nézett rám aggódva Stefano.

- Szerintem kicsit túl sokat ivott - mosolygott rá negédesen Rosetta.

- Mondtam én, hogy a spanyolok nem bírják az ivást - bólogatott Kimi -, de azért vannak kivételek! - tette sietve hozzá, miután ügyesen kikerülte Rosetta ütését. Na, ekkor jött el a pillanat, amikor elvesztettem a fonalat.

,,Most akkor mi van? Testvérek, de Rosetta mégis felkapta azon a vizet, amin igazság szerint nekem kellett volna, de ő finn és nem spanyol! Bár, ha spanyol lenne, az megmagyarázná azt, hogy hogyan tud olyan kristálytisztán spanyolul. Ez viszont lehetetlen."

Észre sem vettem, hogy Stefano már nem volt velünk. Egyedül maradtam a két testvérrel. Ez azonban nem sokáig maradt így, ugyanis hirtelen Dasha karolt belém.

- Sziasztok! A nevem Dasha Kapustina és Fernando barátnője vagyok - mutatkozott be, majd, hogy szavainak jelentőségét kifejezze, megcsókolt.

- Szia! A nevem Rosetta Räikkönen, Kimi húga vagyok - nyújtott neki kezet a lány. Dasha egy ideig nézte a felé tartott jobbot, majd vonakodva ugyan, de megrázta.

- Nem is tudtam, hogy van egy húgod! - csodálkozott Dasha.

- Szerencsére vannak olyan dolgok, amikről még a média sem szerez tudomást, és így lehet egy kis magánéletem - mosolygott rá Kimi.

- Felkérhetem egy táncra eme szépséges hölgyet? - lépett oda Rosettához egy magas, feketehajú, maszkos fiú. Bizonyára Kimi egyik szerelője lehetett.

- Egy ilyen udvarias férfival táncolni mindig öröm számomra - fogta meg a fiú kezét és ketten indultak el a táncparkett közepére ahol már sok ember táncolt.

- Mi is menjünk táncolni! - kezdett el húzni Dasha a tömeg felé. Mivel nem akartam pont Kimi előtt jelenetet rendezni, így egy sóhaj kíséretében, engedtem kérésének. Már jó ideje táncolhattunk, mikor valaki a tömegből felkiáltott:

- Partnercsere! - Erre Dasha elengedett, és a helyét Rosetta vette át.

Nem tudtam, hogyan került hozzám, mert mikor utoljára láttam a terem túlsó végében táncolt. Nem volt időm elküldeni, mert elindult a következő szám, és minket körülvettek az egymásba karoló párok. Esélyünk sem volt egy méternél távolabb húzódni egymástól, majd hirtelen Rosettát meglökték hátulról, és egyenesen a karjaimba esett, ezután nem volt megállás, táncolni kezdtünk. Én, aki sosem kérnék fel másik lányt, csak a barátnőmet. Most mégis egy idegen lányt forgattam.

Igen, ő számomra egy idegen, semmit sem tudok róla. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de ezek olyan dolgok, amiket az utcán bárkiről megtudhatok. Őt csak akkor ismerném igazán, ha tudnám a hobbijait, a kedvenc színét és azt, hogy mire, hogy reagál. Rosettáról viszont, csak annyit tudtam, hogy Kimi húga, tud spanyolul, finnül és angolul.

(Rosetta)

Régebben kedveltem Fernandót, ő volt a második számú kedvenc pilótám - mivel az első természetesen a bátyám -, viszont minden megváltozott, amikor megtudtam, hogy a bátyámnak azért kellett elhagynia ezt a sportot, mert egy bizonyos spanyol pilóta kitúrta a csapatból. Akkor meggyűlöltem Fernandót, és megfogadtam, hogy soha többé nem fogok neki szurkolni.

Mikor a bátyám bejelentette, hogy újra a Ferrari színeiben fog versenyezni, nagyon boldog lettem. Aztán közölte velem, hogy ki lesz a csapattársa. A mosoly az arcomra fagyott abban a pillanatban, és irtó dühös lettem. Nem, nem a bátyámra, hanem Fernandóra voltam dühös, mert volt képe a bátyám csapattársának mondania magát! Én pedig most ezzel a talpnyalóval keringőztem itt, a táncparkett közepén! De mentségemre szóljon, csak kényszerből táncoltam vele!

Észre sem vettem, és véget ért a dal, viszont én még mindig Fernando karjai közt voltam. Már éppen próbáltam volna kiszabadulni a fogásából, mikor valaki oldalról meglökött, én pedig a földre estem. Döbbenten néztem fel támadómra. Mint kiderült, Dasha lökött el.

- Jól vagy? - lépett oda hozzám Kimi.

- Igen, csak Dasha megbotlott, és nekem esett, így kerültem a padlóra - álltam fel a hideg földről. Miért védtem meg Dashat? Ezt én magam sem tudom.

- Ideje lenne menni - jelent meg a semmiből Mark.

- Azt hittem, hogy te nem is jöttél el! - csodálkoztam az edző felbukkanásán.

- Nem csak a bátyádnak kötelező itt a megjelenés - nézett rám egy fájdalmas mosoly kíséretében. Ebből azt vettem le, hogy ő sem szereti az ilyen rendezvényeket.

- Mehetünk? Semmi kedvem nincs tovább itt maradni - nyafogott Kimi.

- Ahogy óhajtod, Kisherceg! - hajoltam meg előtte, úgy, ahogy a királyok előtt szoktak, erre mindenki nevetni kezdett, kivéve Dasha és Fernando. Hogy őszinte legyek, nem is érdekeltek.

- Inkább induljunk, mielőtt a vicceid miatt a földön kötünk ki - komolyodott meg egy pillanatra Mark, de aztán újra rájött a nevethetnék.

Végül nagy nehezen, de sikerült visszaindulnunk a hotelba. A szobáink felé menet még megbeszéltük a másnapra tervezett dolgokat, majd mindhárman a saját lakosztályunk felé vettük az irányt. Sajnos Mark a hetedik szinten volt, így ugyancsak egyedül voltam.

Fáradtan estem be az ágyba, miután letusoltam. Levettem az éjjeliszekrényről a naplómat, és beleírtam a mai nap eseményeit. Ez a dolog mára már rutinná vált számomra. Hét éves koromtól fogva mindig leírtam, hogy aznap mi történt velem, mert ha megint elvesztem az emlékeimet, akkor ezek a kis feljegyzések segítenek majd visszaemlékezni.

(Fernando)

Miután Kimiék leléptek, nekem sem volt sok kedvem maradni, viszont Dasha kihisztizte, így csak a bál végén távoztunk. A hotelszobánkba beérve én egyből elmentem tusolni, majd le akartam feküdni. Dasha azonban elkezdett veszekedni, mert neki egészen más tervei voltak az este végére. Szolidan elküldtem melegebb éghajlatra, mivel nem volt kedvem a játékaihoz. Ezt persze nem hagyta szó nélkül:

- Úgy tűnik, már nem vagyok elég a nagy spanyolnak! Nem baj, majd az egyik lotyód úgyis elszórakoztat! Apropó, hány nő fordult is meg már az ágyadban? Kettő vagy talán ötven? - támadt nekem rögtön.

- Már megbocsáss, de te csaltál meg engem, szóval, akinek itt van oka felháborodni, az egyedül én vagyok! - emeltem fel kicsit a hangomat és dühösen néztem rá. Kijelentésemre csak hápogni tudott.

- Na, mi van? Azt hitted, nem jövök rá, hogy már a kapcsolatunk elejétől csak a pénzem kellett neked? Tisztában voltam vele, de annyira szerelmes voltam beléd, hogy megbocsátottam neked! De most már elég volt, nem akarok a bábod lenni! Sőt, senkid nem akarok lenni! - szinte már kiabáltam.

- Te meg egy örök vesztes vagy! Sosem tudtál úgy nyerni, hogy az teljességgel a TE győzelmed legyen! Mindig kellett valaki, aki a célba vezet! Te képtelen vagy sikert elérni! - vágott vissza ő is hasonló indulatokkal, mint az előbb én.

- Tudod mit? Mától fogva nem vagy a barátnőm! Takarodj a szobámból! - mutattam neki az ajtó felé.

- Most követed el életed legnagyobb hibáját! - A szemei szikrákat szórtak.

- Ó, igen? Szerintem meg pont ellenkezőleg! - mosolyogtam rá magabiztosan.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni! Tönkreteszlek, ismétlem, tönkreteszlek, Fernando Alonso Díaz! - Azzal kiviharzott a szobából.

Még mindig dühös voltam, de már nem csak Dashara, hanem magamra is, amiért nem vettem észre előbb azt, hogy őt csak a pénzem érdekli, ugyanis alig két hete tudtam meg, hogy már egy kisebb falut kitevő férfi sereggel volt együtt, miközben velem járt.

Most már beláttam, igaza volt a nővéremnek, amikor azt mondta, hogy Dasha csak kihasznál. Kár, hogy nem hallgattam rá. Ez viszont már a múlt. Már nem voltam szerelmes belé és semmi sem köt hozzá!

(Rosetta)

Reggel kopogásra keltem, fáradtan battyogtam ajtót nyitni, ahol nem más állt, mint az én féleszű bátyám edzője.

- Jó reggelt, Mark! - köszöntem neki.

- Neked is jó reggelt, Rosetta! Figyelj, én és Kimi elmegyünk futni. Kb. fél óra múlva itt vagyunk, addigra legyél útra kész állapotban! - vigyorgott rám.

- Oké - ásítottam egyet.

- Nocsak, mit műveltél az este, hogy ilyen fáradt vagy? - tudakolta, miközben egyre szélesebb lett a vigyor az arcán.

- Táncoltam egy barom spanyollal, utána meg leléptem a bátyámmal és az edzőjével, majd elaludtam a szobámban - néztem rá tetetett dühvel.

- Régebben még ezt a barom spanyolt istenítetted, mi történt? - értetlenkedett.

- Jól mondtad, régebben! Amúgy meg az történt, hogy miatta a bátyámnak nem maradt helye a Forma 1-ben! De most majd Kimi megmutatja neki, hogy igenis van! Kíváncsi leszek, mit szól majd ahhoz, ha Kimi megnyeri a futamot! Fogadok, hogy nagyon dühös lesz! - mosolyodtam el.

- Nem lennél szomorú, ha őt is annak látnád? - kerek szemekkel nézett rám.

- Egy kicsit sem lennék szomorú! A bátyám miatta szenvedett, így ő is megérdemli azt, hogy megtudja, milyen a padlón lenni - jelentettem ki, és próbáltam titkolni, hogy a szavai mélyen elgondolkodtattak.

- Nem gondolod, hogy megbánta a tettét? - most már nem mosolygott. A kérdésén akaratlanul is, de elmerengtem. Sok töprengés után rájöttem, hogy nem is mondott hülyeséget.

- Igazad van, Mark! Bocsánat, amiért így viselkedtem - hajtottam le a fejemet szomorúan.

- Nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem tőle - javított ki.

- De nem mondtam neki semmi rosszat - emeltem fel a fejemet.

- Akkor csak annyit tegyél meg, hogy nem kezeled őt ellenségként - adott tanácsot arra, hogy most mit csináljak.

- Oké. Na, de menj vissza a bátyámhoz, mielőtt még visszaalszik! Hidd el, képes rá! - nevettem fel.

- Rendben, de mindenképpen fogadd meg a tanácsomat! - szólt még vissza a folyosó végéről.

- Oké! - intettem utána, majd becsuktam az ajtót, és neki álltam öltözködni. Egy fekete pólót, amin egy

(Szandál helyett cipőt vett fel!)

szöveg volt kék-fehér betűkkel, egy fekete csőgatyát és egy szintén fekete cipőt vettem fel, a csuklómra ráhúztam egy fekete alapon neon feliratos gumikarkötőt. A hajamat felkötöttem, és a fejemre tettem a Ferraris sapimat. Mivel még volt időm, így átnéztem a jegyzeteimet, amikből majd jövő héten dolgozatot írok. Már éppen indulni akartam reggelizni, mikor kopogásra lettem figyelmes.

Kimi és Mark még biztos nem értek vissza a futásból. Viszont, ha nem ők, akkor mégis ki lehet az?

Félve sétáltam oda az ajtóhoz, és nyitottam ki. Nem mással találtam szemben magam, mint magával Fernando Alonsóval! Tátott szájjal néztem az előttem álló spanyolt.

- Szia, Rosetta - törte végül meg a csendet Fernando.

- Szia, mi szél hozott ide? - kérdeztem, és próbáltam leplezni a meglepettségemet.

- Óceáni - jelentette ki, mire hangosan nevetni kezdtem. Ő persze ezt nem vette sértésnek, hanem inkább velem együtt nevetett a saját poénján.

- Na, de most komolyan, miért jöttél? - hagytam abba végre a nevetést.

- Azért, mert szeretnék bocsánatot kérni - árulta el idejöttének okát.

- Mégis miért? - értetlenkedtem.

- Amiért kitoltam a bátyáddal. Nem akartam tönkre tenni, bocsánat - kért elnézést. A szemében láttam, hogy komolyan gondolja.

- Nem tőlem kell bocsánatot kérned - jegyeztem meg.

- Tudom, tőle már akkor elnézést kértem, mikor megtudtam, hogy idén ő lesz a csapattársam, de mivel tudom, hogy te emiatt pikkelsz rám, így gondoltam tőled is bocsánatot kell kérnem. Nincs harag? - szemeiben remény csillogott.

Ekkor Fernando válla felett elnézve megláttam a bátyámat és Markot. Mikor észrevették Fernandót, megtorpantak.

- Még nem tudok neked teljesen megbocsátani - néztem ismét Fernando szemeibe.

- Mivel tudnám elérni azt, hogy ne neheztelj rám? - hangjában könyörgésféleséget hallottam.

- Vigyél el városnézésre, még sosem jártam Spanyolországban! Nem mintha Finnországon kívül máshol is jártam volna - jegyeztem meg az utolsó mondatot egy fanyar mosoly társaságában.

- Rendben! A verseny után jó lesz? Mert ma elég zsúfolt napom lesz, de holnap a verseny és a sajtótájékoztató után ráérek - mosolygott rám.

- Nekem tökéletesen megfelel. Egyébként, hogy derítetted ki, hogy melyik az én szobám? - tudakoltam.

- Tudod, a nevem sok mindenre jó – ült ki sejtelmes vigyor az acára.

- Aha, viszont most jobb, ha mész, mert a bátyám és Mark a folyosó végén állnak és várnak rám - böktem a fejemmel a háta mögé, mire ő megfordult, ám azzal a lendülettel el is állt előlem, én pedig kiléptem a folyosóra, és bezártam a szobámat.

- Akkor menj csak, holnap találkozunk. Szia! - köszönt el, és intett egyet Kiminek és Marknak, majd belépett az enyém melletti szobába. Vidáman sétáltam oda a két férfihoz.

- Mit akart tőled? - kérdezte egy kis éllel a hangjában Kimi.

- Bocsánatot kért - erre mind a ketten kerek szemekkel néztek le rám.

- A nagy Fernando Alonso bocsánatot kért tőled? - hüledezett bátyám.

- Igen, azért, hogy kiengeszteljen, holnap elvisz megnézni a várost - az arcomra még szélesebb mosoly ült ki, mint az előbb.

- Azt hittem, hogy én mutathatom meg neked a környéket! - görbült le a szája Kiminek.

- Ha ez boldoggá tesz, akkor te rendezheted meg a szülinapomat. Szabad kezet adok neked, viszont van egy kikötésem - mutattam fel a mutató ujjamat.

- Mi lenne az? - vigyorgott rám.

- Semmiféle vetkőzős pasi nem lesz a bulimon! - utaltam ezzel arra, hogy utálom az olyan bulikat ahol vetkőzős csajok vagy pasik vannak.

- Értettem! - szalutált mire mind a hárman nevetésben törtünk ki.

- Reggeliztél már? - hagyta abba a nevetést Mark. Helyettem a gyomrom válaszolt.

- Még nem - kuncogtam.

- Akkor menj le enni, mi addig átöltözünk, mert mi már reggeliztünk - indultak el a lift felé.

- Oké. - azzal a hotel étterme felé vettem az irányt. Odaérve elképedtem. Persze voltam már étteremben, de azok nem vehetik fel ezzel a versenyt! Gyönyörű és tágas volt az egész! Az egyik ablak melletti asztalhoz ültem le, majd intettem a pincérnek, aki rögtön felvette a rendelésemet. Pár perc múlva már a reggelimet fogyaszthattam.

Miután végeztem, kifizettem az árát és üzentem Kiminek, hogy a hotel előtt várom őket.

Már éppen fel akartam hívni, hogy hol a fenében vannak, ám ugyanabban a pillanatban léptek ki az épület ajtaján.

- Végre! Már azt hittem sosem jöttök! - néztem rájuk mérgesen.

- Bocsi, de megrohantak a rajongók - talált rögtön kifogást Kimi.

- Könnyű rájuk fogni! - játszottam tovább a sértettet, miközben a parkoló felé sétáltunk.

- Tényleg így történt - vette a védelmébe Mark.

- Ez akkor sem fair! - jelentettem ki.

Beültünk az autóba, és elindultunk a pályához. Kiérve Kimi és Mark elmentek beszélni Mark Slade-del, aki bátyám versenymérnöke. Mark is átszerződött a Ferrarihoz, így legalább a bátyámat ismerős arcok veszik körül. Nem úgy, mint engem, én itt a két Markon, Kimin, Stefanón és Fernandón kívül senkit sem ismertem.

Mivel nem találtam a helyemet a homeban, így elindultam végigjárni a padockot. Nem figyeltem oda, és véletlenül nekimentem egy embernek, aki éppen az ellenkező irányba futott. A lendület miatt hátraestem.

- Áú! - jajdultam fel, mert lehorzsoltam a csuklómat.

- Jól vagy? - szólalt meg az ismeretlen, aki szintén a földön kötött ki az ütközés miatt.

- Igen, csak lehorzsoltam a csuklómat - mutattam fel a sérült testrészemet, és közben jól végigmértem. Körülbelül 25 éves, szőkésbarna hajú, szürkéskék szemű fiú ült előttem. Látszólag a Sauber csapathoz tartozhatott.

- Bocsánat, amiért neked rohantam - állt fel és felém nyújtotta a kezét.

- Nekem kell bocsánatot kérnem és nem neked! - fogadtam el a felém nyújtott kezét.

- De én rohantam neked! - Még mindig fogta a kezemet, pedig már meg tudtam állni a két lábamon.

- Én meg nem figyeltem oda, és elálltam az utadat - erősködtem tovább nem törődve azzal, hogy egymás kezét fogtuk.

- Akkor is én vagyok a hibás - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Ekkor vette csak észre, hogy végig a kezemet fogta beszéd közben. Sietve engedte el, és mintha egy kis pír is megjelent volna az arcán.

- Na, idefigyelj! Ez így nem vezet semmire! Kezdjünk mindent tiszta lappal. A neve Rosetta Räikkönen - mutatkoztam be.

- Az én nevem Nico Hülkemberg. Igazad van, de én mégis hibásnak érzem magamat a sérülésed miatt - vakarta meg a tarkóját.

- Ez csak egy kis horzsolás! Nem kell miattam aggódnod! A két bátyám mellett mindig szereztem hasonló sérüléseket szóval bírom a strapát! - vigyorogtam rá.

- Te Kimi húga vagy? - kérdezett vissza reflexből.

- Igen, én vagyok a rejtegetett kishúg - rántottam vállat.

- Kérlek, engedd meg, hogy kiengeszteljelek egy ebéddel - mosolygott rám.

- Rendben, de most menj, mert mindjárt kezdődik az időmérő - juttattam eszébe, hogy mindjárt a pályára kell mennie.

- Hol fogod megnézni a kvalifikációt? - tudakolta.

- A Ferrari boxában. - böktem a sapkámra.

- Nincs kedved a Saubernél végignézni? - reménykedve nézett rám.

Na, most mi legyen? Nem akarom Nicót megbántani.

- Írok egy SMS-t a bátyámnak, hogy a nálatok leszek - vettem elő a telefonomat mosolyogva, és pötyögni kezdtem.

„Szia Kimi!

Ne aggódj miattam. A Sauber csapat boxában leszek Nicóval.

Nagyon kedves fiú, de szerintem te már ismered őt.

Sok sikert az időmérőn!

R.”

Miután elküldtem az SMS-t, és elindultam Nico társaságában a boxuk felé. A szerelők sokkal kedvesebben viselkedtek velem, mint a Ferrarinál. Esteban is rögtön megkedvelt. Ez a csapat jobban hasonlít egy családra, mint a Ferrari. Talán inkább Sauber rajongó leszek, hiszen nem muszáj istenítenem a Ferrarit, csak azért, mert a bátyám ott pilóta!

(Kimi)

Épphogy kiléptem az öltözőmből, mikor rezegni kezdett a telefonom, SMS-t kaptam. Sietve nyitottam meg és olvastam el az üzenetet.

„Szia Kimi!

Ne aggódj miattam. A Sauber csapat boxában leszek Nicóval.

Nagyon kedves fiú, de szerintem te már ismered őt.

Sok sikert az időmérőn!

R.”

Mosolyogva tettem a zsebembe a telefonomat. Tudtam, hogy nem kell féltenem Rose-t. Ismertem annyira őt, hogy tudtam nem csinál semmi hülyeséget. Ezen belül abban a csapatban talált barátra, ahol a karrieremet elkezdtem felépíteni. Egyszóval biztonságban volt ott a Sauber boxban.

(Nico)

Rosetta egy nagyon kedves és vicces lány. Szinte az egész csapat a szívébe fogadta. Még a kissé félénk Esteban is hamar megnyílt előtte. Most is éppen valamin nevettek.

Már csapattársam és én is felvettük az overálunkat.

- Indulni kéne - léptem oda hozzájuk.

- Oké, remélem, még találkozunk! - mosolygott Gutierez Rosettára.

- Én is ebben reménykedek Esteban! Mindkettőtöknek sok sikert kívánok! - ölelt át minket egyszerre.

- Fiúk! Irány a pálya! - kiáltott ránk Monisha a csapatfőnök, mire Rosetta nevetve engedett el minket. Ránéztem Estebanra, aki csak bólintott egyet, majd egyszerre megpusziltuk Rosetta arcát. Meg sem várva a reakcióját, a fejünkre húztuk a sisakot, és kocsiba ültünk.

A pályára kiérve megkezdődött a versengés a pole pozícióért. Néhányszor ránk kellett szólni, mert kicsit elvakított minket a versengés. Ezt leszámítva nagyon jól zártuk a napot. Esteban negyedik én pedig harmadik lettem. Az első Kimi, míg a második Fernando lett. Épphogy kiszálltunk a kocsiból a boxban, mikor Rosetta ugrott a nyakunkba. Csak nevetett és nevetett, miközben szorosan ölelt minket.

- Elég lesz, mert a végén még megfulladunk - szóltam rá elfúló hangon. A kijelentésemre ijedten engedett el minket.

- Gratulálok! Eszméletlenek voltatok a pályán! - vigyorgott ránk.

- Köszi, szerintem jobb, ha mész, mert még a bátyádnak is gratulálnod kell - viszonozta a vigyort Esteban.

- Tényleg, akkor én megyek. Nico, itt a telefonszámom hívj fel az ebéddel kapcsolatban - nyomott a kezembe egy papír fecnit, majd elrohant. Mosolyogva néztem utána.

- Csak nem randiztok? - lökte meg a vállamat nevetve Esteban.

- Nem! Ez csak egy sima engesztelő ebéd lesz - közöltem vele tárgyilagosan.

- Mit tettél vele, amiért ki kell engesztelned? - faggatott tovább a kicsi mexikói.

- Véletlenül nekifutottam a padockban....- kezdtem bele a mesélésbe, de ő félbeszakított.

- ....és nem tudtatok megegyezni, hogy ki is a hibás, ezért meghívtad egy ebédre - fejezte be helyettem.

- Honnan tudod? - döbbenten néztem rá.

- Látszik rajta, hogy ő nem olyan lány, aki másokra fogja a dolgokat, hanem magára vállalja a felelősséget, és bocsánatot kér - mosolygott rám sejtelmesen Esteban.

- Jó hatással van rád Rosetta - jegyeztem meg.

- Ezt hogy érted?  -kérdezett vissza reflexből. Látszott rajta, hogy nem igazán érti a kijelentésemet.

- Még sose láttalak téged ennyit mosolyogni és nevetni - rajzoltam egy mosolygós smiley-t a levegőbe.

- Egyszerűen ezt hozza ki belőlem. Remélem, még sokáig élvezhetem a társaságát - nézett el abba az irányba amerre Rosetta távozott.

- Ha a bátyján múlik, akkor még sokszor fel fog bukkanni a pályákon - néztem én is abba az irányba.